Már régóta tervezte. Végigment a zsúfolt belvárosi utcán, és közben elmerengett a dolgain… Milyen hülye volt. Hogy ez neki miért nem jutott hamarabb eszébe. Olyan egyszerű lett volna, ha rögtön… De nem. Ő csak húzta, húzta, a végtelenségig, idegőrlésig. Az emberek, akik szembe jöttek vele, felhúzták a szemöldöküket. Rég ismerte már ezeket a kérdő pillantásokat. „Szerencsétlen, mit tett, hogy így büntette a sors?” – hallotta a háta mögött. Kinézete kétségtelenül hagyott kívánnivalókat maga után…legalábbis a kor ízlése alapján egészen biztosan.
Meglátott egy padot. Igaz, hogy ültek rajta, de gondolta, nem árt senkinek azzal, ha leül oda és megpihen. Ám abban a pillanatban, hogy a padon ülők meglátták, hogy csatlakozni akar, mint a galambok, ha közéjük dobsz egy követ – rettegve rebbentek szét. Már ezt is csak egy mosollyal nyugtázta.
Rágyújtott kedvenc cigarettájára, és olvasni kezdte kedvenc könyvét. Számára csupán az élettelen tárgyak voltak az igazi barátok. Nem kérdezték meg tőle, hogy miért olyan, amilyen. Nem hibáztatták, nem szidtak, nem beszéltek. Csak ott voltak vele, akkor és ahol ő akarta. Segítettek neki elviselni a kitaszítottságot.
A cigaretta azonban leégett, a könyvet kiolvasta…megint egyedül maradt az egyre jobban kínzóvá váló kérdéseivel. „Miért vagyok ilyen??Nekem miért nem adatott meg, hogy embernek érezzem magam? Hogy nőnek érezzem magam?!” Pityeregni kezdett. Az idő rákontrázott; eleredt az eső.
Sokáig ült még ott a padon. Mindenki undorodva nézett rá. Nemcsak a nők, a férfiak is… Ezek szerint ők sem szeretik azt, aki(vagy ami?) elér az átlagtól. Tulajdonképpen nevetségesnek tűnt. Itt van, a nagy lehetőségek országában. Fiatal, erős, egészséges. De senki nem áll vele szóba, és miért? Mert nem szőke, zöld szemű, nagymellű vékony lány, mint a szabvány. 2412-ben, fogantatása évében ugyanis ez volt a trend. Minden lánynak tündöklő zöld szeme volt, és selymes, szőke haja. Nem ők választották; a szülők döntöttek helyettük abban a pillanatban, amikor megtudták; a mesterséges megtermékenyítés sikeres volt. Ez is afféle precedenssé vált. „Elvégre minek a szex, ha gyerek kell? Hozzá sem kell érned a férjedhez, hát nem fantasztikus?” – minden külvárosi fodrászszalonban ez volt a téma.
Ő azonban természetes módon fogant…afféle becsusszant zabigyerek volt. Ezzel nem is lett volna probléma, mert a legperfejlettebb technika segítségével át tudták programozni a sejtjeit, hogy ő se térjen el a szabványtól. Azonban valami elromolhatott az átállítási folyamatok során. Amikor megszületett, anyja sírva fakadt, az apja az öklét rágta…Most mi lesz? A gyereknek BARNA haja van! Az orvos csak a kezét tördelte, kijelentette, hogy nincs mit tenni, a gyerek már így marad egész életére.
Két hónapos korában szülei nem bírták tovább hallgatni a szomszédjaik csipkelődő megjegyzéseit. „Megbasztad az asszonyt, mi? Ne is tagadd… Másképp hogy lehet a gyereked ilyen? A mi korunkban? Undorító vagy, öregem.” Hát igen, szülei szomszédja mindig is egy kedves, toleráns ember volt. De természetesen csak addig, amíg nem látott valami átlagtól és várttól eltérő dolgot. „Mert azért mindennek van határa, pajtás, már ne is haragudj”. Így hát a különc baba nevelőintézetbe került. Ott sem volt sokáig maradása. Szegény kis teste állandóan tele volt kék lila foltokkal. Mindenki kiejtette a kezéből, amikor meglátta, hogy barna a haja. Amihez ráadásul kék szem párosul. Az évek folyamán azonban mondhatni, megedződött. Már csak minden második hónapban próbált véget vetni az életének. Az orvosok azonban nem hagyták meghalni. Példát akartak vele statuálni; Látják, így jár az, aki megbassza az asszonyt! Kinek kell egy ilyen?”
Most 17 éves. A legnehezebb korban van. Kukákból szedi ki a maradék ételt, bevásárlóközpontok mosdóiban tisztálkodik…. De elege lett ebből. Valaki egyszer azt mondta neki, hogy ő más, mint a többi, és ezt nagyon becsülje meg. Ez egy ideig hitet adott neki. De aztán ez a hit is, mint annyi minden más az életében elhomályosodott, majd eltűnt. Mekkora hülyeség, gondolta. Mit becsüljön magán, amikor mások sem becsülik? És – bár ő ezt még nem tudta – valójában ezekkel a gondolatokkal szűnt meg ember lenni. Elvesztette a maradék önérzetét.
Elhatározta, hogy olyan lesz, mint a többi 17 éves amerikai lány 2429-ben. Bement a boltba, vett egy doboz hajfestéket, és egy pár zöld kontaktlencsét. Bement az egyik nyilvános mosdóba. Kibontotta hosszú, derékig érő barna haját, és nekiállt a hajfestésnek. Aztán betette a zöld kontaktlencsét. És íme: megfelelt a szabványnak. A melleivel nem voltak problémák, és nem volt kövérnek mondható.
Vett egy nagy lélegzetet, és kilépett a mosdóból. Elindult a bevásárlóközpontban. Furcsa érzése támadt; az emberek nem bámulták meg, szinte láthatatlannak érezte magát. „Szóval ilyen lenne?” Nyugtázta mosolyogva, a könnyeivel küszködve. Boldogan úszott az embertömegben. Végre valakinek érezte magát.
De csak addig, amíg valaki meg nem jegyezte a háta mögött: „nézd már az undorító műnőjét!azt hiszi, így majd olyan lesz, mint mi?” Ezt meghallva szó nélkül bement egy üzletbe, vett egy fegyvert, lement az alagsorba, és főbe lőtte magát.
Számomra ezzel a mondattal tudatosította azt, amit ma alázatnak hívunk.
